Keressük meg a lányt!
A nagy magány-depresszió után elkezdtem készülődni az esti kiruccanásunkra. Általában az ilyen egy nap alatt két koncertes időszakok után mindig elmegyünk az aktuális város egyik legjobb helyére és igyekszünk berúgni úgy, hogy mindent elfelejtsünk és másnap akár képesek legyünk arra, hogy ezt még egyszer megcsináljuk (már a két koncertet, a berúgás nem kell három másnaposnak). Felvettem a berúgós ruhámat (azt a ruhát, ami jól néz ki, tehát bárhová mehettem benne, de ha valaki véletlenül le is hányta - akár én, akár valaki más -, akkor sem volt nagy probléma, mert könnyen ki lehetett mosni, de még ha történt is vele valami komolyabb, akkor is könnyen pótolni lehetett, mivel szinte minden bolt polcán ott volt a ruha).
Utána hárman találkoztunk a hotel halljában, majd együtt elindultunk a kiszemelt bárba, ahol rögtön elfoglaltunk egy boxot és egyből két körrel rendeltünk, csak azért, hogy ha valamelyikünk pohara még véletlenül se legyen üres.
-Három óránál - krákogta Castiel, miközben úgy tett, mintha megvakarná a nyakát.
-Jobb vagy bal oldalon? - értetlenkedett Nat.
-A három óra az mióta lehet a bal oldalon? - kérdezett vissza, miközben idegesen nézte a tizenkét óra felé tartó lány.
-Nem tudom - vonta meg a vállát. - Most óta?
-A bal oldalon kilenc óra van! - horkant fel Castiel. - Most egy óránál van - suttogta.
-Azt a... - tátotta el a száját Nat, majd már nem bírt megszólalni. - Nem vagy rá kíváncsi? - dadogta, miközben még mindig leesett állal bámulta a csajt.
-Nem - ráztam a fejemet, majd újra belekortyoltam a sörömbe.
-Haver, azért jöttünk ide, hogy becsajozzunk, kicsit elfelejtsük a nehéz koncerteket és kiélvezzük az iskola nélküli napokat - bökött oldalba Castiel. - Holnap után vissza kell mennünk arra a patkányokkal teli helyre, szóval jobb, ha kiélvezed az utolsó pillanatokat - vigyorgott rám.
-Ott csak az igazgatónő idegesítő ebe mászkálgat, mindenfelé - forgattam a szememet. - Hogy is hívják? - tologattam a sörömet.
-Totóóóó - válaszolt Castiel nevetve. - Ilyen szerencsétlen nevet - rázta a fejét.
-Amilyen szerencsétlen név, olyan szerencsétlen a kutya. Hát nézd már meg, ki a gazdája! - vontam fel a szemöldökömet, mire mind a ketten nevetni kezdtek.
Az este hátralévő része hasonló jó hangulatban telt és még arra sem volt szükségünk, hogy a földre igyuk magunkat - tökéletesen meg volt abban a spicces állapotban. Utána hazaballagtunk és tényleg semmi érdekeset nem csináltunk, csak feküdtünk és egy ideig még beszélgettünk Nat szobájában. Miután elálmosodtunk gyorsan visszavánszorogtunk még a saját szobánkba és onnantól már falak választottak el minket egymástól, engem pedig megint elöntött a magány érzet.
-Kopp, kopp - kopogott be valaki.
-Tessék! - szóltam ki halkan, majd vártam, hogy az ajtó kinyíljon, de mivel semmi sem történt kénytelen voltam megfordulni és hangosabban kiszólni.
-Zavarok? - dugta be a fejét Sally.
-Te? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Mindig.
-Ez kedves volt - morogta.
-Mit akarsz? - förmedtem rá. A fáradság rossz hangulatba kényszerített.
-Nem tudok aludni - nyögte fájdalmasan.
-Menj le a hotel éttermébe, kérj két korsó vörösbort, majd próbálj meg feljönni és biztosítalak arról, hogy a második lépcsőfoknál kidőlsz és csak másnap délután ébredsz fel - tanácsoltam.
-Háhá, nagyon vicces - morogta. - Mit ettél vacsorára? - kérdezte.
-Sört - fordultam neki háttal. Felém közeledő lépteket hallottam, a következő pillanatban pedig Sally lihegett a nyakamba.
-Látszik a modorodon - kuncogott, majd visszacsoszogott a bejárathoz, becsukta az ajtót, utána pedig újra mellettem termett. Bemászott az ágy másik oldalába.
-Menj innen, Sally. Ezt a két estét nem úgy terveztem, hogy veled töltöm, hanem, hogy a takarók társaságában, a tévé vendégségében, a telefon szolgálatában és a tetejébe egy kis fűszert is akartam az alvás kíséretében.
-Ne legyél már ilyen mogorva - bökött oldalba játékosan.
-Hagyj már békén, Sally! - szóltam rá újra.
-Neeeem! - ellenkezett.
-Sally!
-Most mi a bajod? - kérdezte idegesen.
-Te! - kiabáltam. Láttam Sally arcán, hogy megijedt, ezért amikor legközelebb megszólaltam már szinte suttogtam, mert egyáltalán nem akartam megrémíteni. - Semmi sem kérte, hogy idegyere. De itt vagy. Nem elég, hogy folyamatosan megszabod, hogy mit egyek, azt is te mondod meg, hogy mikor mit csináljak azért, hogy biztosan formában maradjak. Tudom, hogy ez a feladatotok Ronnal, de tudatni szeretném veled, hogy túl fiatal vagy hozzám, bármit is akarsz.
-Tizenhét vagyok, Lys, ne tegyél úgy, mintha egy kétévessel beszélnél! - csattant fel.
-Igen, lehet, hogy már nem vagy gyerek, de még így is túl fiatal vagy.
-Mindössze két nyamvadt év van köztünk! És különben is! - kiabált most ő. - Nekem te olyan vagy, mint egy báty! Idegesítő, megnyugtató, de legtöbbször sértegető, néha félelmetes és idegesítő - sorolta -, de azért imádni való. Viszont - emelte fel a mutatóujját -, még mindig tartanod kell magadat az étrendhez.
-Mintha eddig nem tartottam volna be - morogtam.
-Hogy lehet az, hogy neked az egészből ennyi marad meg?! - idegeskedett.
-Most már csitulj el - nyomtam meg az arcát úgy, mintha ki akarnám az ébresztőórát, holott még el sem aludtam.
-Oké - suttogta, majd nem szólalt meg újra, én pedig próbáltam ellazulni, ami kissé nehezen ment Sally társaságában - mellette úgy éreztem, hogy tökéletesnek kell lennem, egyszóval nem olyannak kell lennem, mint amilyen vagyok.
Másnap folyamatosan a lányt kerestem. Reménykedtem benne, hogy valahol majd feltűnik, de nem adott magáról egyetlen életjelet sem, ezért egy és fél napot végiguntam a füzetem felett ülve, abban reménykedve, hogy az ihlet hirtelen megszáll, de semmi, utána pedig csomagolni kellett és menni. Ez a kis koncert utáni pihenés is olyan gyorsan eltelt, mint a többi, ezért már kénytelen voltunk továbbállni és felkészülni arra, hogy másnap be kell mennünk az iskolába, ahol az igazgató majd nyájasan fogad minket, a lábánál az ölebével, Totóval.
Szép kis élet, ez a miénk.
Az iskolához vezető út, mintha száz évig tartott volna. Minden pillanatban kattogott az agyam és azt próbáltam kitalálni, hogy mégis hogyan találkozhatnék a lánnyal. De semmi ép tervet nem tudtam kitalálni. Egymás után többször is lejátszottam a fejemben a jelenetet, amikor megláttam, de arra nem voltam képes rájönni, hogy hogyan találkozhatnék vele. Aztán eszembe jutott egy már jól ismert módszer; miért nem hagyom, hogy sodródjak az árral? Hátha akkor csak úgy találkozom vele. Figyeltem az ablakokat és azt lestem, hátha valahol feltűnik, de aztán rá kellett jönnöm, hogy lehetséges, hogy a sodrás túl nagy volt és eltávolította őt a közelemből. Minden egyes kiló méternél, ahol közelebb kerültünk az iskolához, úgy éreztem, hogy egyre jobban eltávolodok tőle. Ismét egyedül lettem.
Ahhoz az állapothoz képest, még, a látszólag folyamatosan nyomuló, Sally mellett töltött éjszaka is csodásnak tűnt. Nem voltam egyedül - de ha jobban belegondoltam, akkor sem voltam egyedül, a fiúk végig ott voltak körülöttem.
-Mit csinálsz, Castiel? - néztem a vörösre. Arra nem kérdeztem rá, hogy Nat mit csinál, mert láttam, hogy megint valami DÖK-ös papírokkal foglalkozott.
-Éppen a csetelek - motyogta.
-És kivel? - tudakoltam, miközben a térdemre könyököltem.
-Egy csajjal.
-Hogy hívják? - kérdeztem. Esküszöm, Castielből, mintha harapófogóval kellene kihúzni minden információt.
-Valami L - gondolkodott Castiel.
-Ja, biztosan - legyintettem, majd elővettem a kis füzetemet és próbáltam kitalálni valami rímet, az adott helyzetünkre, de csak a szenvedés és az unalom, na meg a várakozás jutott eszembe és mivel ezek (sajnos) nem rímeltek egymásra, kénytelen voltam kitalálni valami más elfoglaltságot.
Mire a lakókocsi megállt valósággal szét untam magamat. Nat el volt foglalva a papírjaival és pont befejezte az írogatásukat, mire odaértünk, Castiel pedig gyorsan elköszönt L-től, majd készen álltunk a leszállásra.
-Uramatyám - nyögött fel Castiel, miközben kinyújtózott. - De jó végre itthon.
-Fiatalemberek! - kiáltott ránk az igazgatónő. - Késtek! Azt mondták, hogy pontosan tíz órakor megjönnek! Tíz óra öt perc van! Azonnal mars a termükbe! - mutatott a bejárati ajtóra, majd mind a hárman felkaptuk a sulis cuccunkat, majd bevánszorogtunk az iskolába.
-Ne felejtsétek el betartani az étrendeteket! - szólt még ki Sally a lakókocsi ajtajából, mielőtt az bezáródhatott volna.
-Úgy lesz! - biztosította Nat, majd gyorsan besurrantunk az iskolába. Az igazgatónő tartott még egy kis előadást arról, hogy milyen meggondolatlan dolog volt a részünkről öt percet késni, na meg, hogy ez milyen felelőtlen dolog volt tőlünk. Utána mind a hárman elindultunk a másik irányba, mert egyikünknek sem ugyan ott volt órája.
Gyorsan szedtem a lépteimet, ezért szinte berobbantam az osztályterembe. Minden szem rám szegeződött, kivéve egyet, ami nem engem, hanem az előtte fekvő füzetet vizslatta, miközben a kezében egy ceruzát forgatott. Rögtön felismertem és hirtelen minden porcikámat elöntötte a remény, ami már két napja elhagyott.
Vége a 3.fejezetnek
Megjegyzés: Mindegyik eddigi rész elejéhez odabiggyesztettem egy rövid kis fejezetcímet! :)
