▼ 4.fejezet ▲

A füzetek

   -Kérem, üljön le! - intett az egyik hely felé a tanár. - Miért késett? - vonta össze szigorúan a szemöldökét.

   -Fellépésünk volt - vontam meg a vállamat, miközben leültem a hátsó padba.
   -Reggel? - kérdezte még mindig szigorúan.
   -Nem. Tegnap este.
   -Hát, akkor miért késett, ha nem ma reggel volt a koncertjük? - vont kérdőre.
   -Azért, mert aludnom is kellett - válaszoltam. A tanár szúrós szemmel nézett rám. A teremben mindenki minket figyelt, kivéve A lányt. Ő még most sem nézett fel a füzetéből.
   -Leila! - szólt a tanár, mire A lány felnézett. - Tartsd szemmel Mr. Nagymenőrocksztárt! - mutatott rám. - Tudom, hogy téged az ilyesmi nem érdekel, szóval bízom benned!
   Ezzel a tanár visszafordult a táblához, majd újra irkálni kezdett. Leila, azaz A lány egy pillanatra felnézett a füzetéből, és hátrafordult felém. A szívem biztosan kihagyott egy ütemet, ahogyan a zöld szemeivel rám nézett. Abban a pillanatban csodálkoztam, hogy még életben vagyok. Olyan volt, mintha az egész világ a feje tetejére állt volna. Volt egy olyan érzésem, hogy abban a pillanatban Leila is hasonlóan érzett. Valami változást vártam az arckifejezésében. De csak hűvösebb lett, amikor meglátott.
   Visszafordult, majd bólintott, és újra beletemetkezett a füzetébe. Legszívesebben kikaptam volna a kezéből. De dühös voltam és csalódott.
   Mert láttam rajta, hogy az, amit érzek nem viszonzott.

   -Utálom azt a nőt - morogta Castiel.
   -Utálom a padtársamat - morogta Nat.
   -Miért? - kérdeztem unottan Castiel-re nézve. - És miért? - kérdeztem Nat felé fordulva.
   -A tanárnő egy pszichopata! Krétával dobálgat minket, ha valamit nem tudunk! - őrjöngött Castiel.
   -A padtársam egy csajmágnes. Engem észre sem vesznek... - húzta el a száját Nat.
   Először Nat felé fordultam. - Minek vonyítasz? - kérdeztem. - Úgy is ott van az a DÖK-ös csajod, nem?
   -De - bólintott.
   -Hát akkor meg? - Castiel felé néztem. - Te meg úgy se tudsz soha semmit. Maximum megszokod, hogy krétával dobálgatnak - legyintek. - Azonban a tényleges probléma nálam van - mutattam magamra.
   -Mégis miért? - kérdezte először Nat.
   -A csaj velem együtt jár órára - sziszegtem, miközben lenéztem a földre.
   -Milyen csaj? - értetlenkedett Castiel.
   -A csaj! - gesztikuláltam.
   -Ja! - esett le Natnek. - A koncertes csaj!
   -Ó! - kezdett el nevetni Castiel. - A Lysander szerelmes csaj! - jött rá Castiel.
   -Pontosan! - bólintottam. - És a tanár megkérte, hogy tartson szemmel, mert szerinte rossz vagyok - forgattam a szememet. - Látnotok kellett volna, hogy nézett rám - suttogtam.
   -Hogy? - kérdezte Nat vigyorogva. - Szerelmesen?
   -Úgy, mint egy őrült rajongó, aki mindjárt rád ugrik, annyira imád? - nevetett Castiel.
   -Nem - ráztam a fejemet keservesen. - Úgy, mint valaki, aki teljesen közömbös irántad.
   Innentől pedig alig hallottam valamit.
   Magamban az egész sokkal jobban hangzott. Mintha az egész csak egy légből kapott gondolat lett volna, egy ábránd, ami nem valós, ami nem létezik, de miután kimondtam, mintha az egész életre kelt volna. Valahogy, akkor fogtam fel igazán, hogy mit jelentett az a nézés. Hogy tényleg az volt benne, amit először gondoltam.
   Hallottam, hogy Castiel és Nat egymástól kérdezgetik, hogy "de hát akkor miért volt ott a koncerten?", és ez a kérdés engem is elfoglalkoztatott. Miért volt ott? Miért jött el, ha ennyire hűvös irántam, és ezáltal a banda iránt is? Vagy ez is csak egy olyan trükk lenne, mint a filmekben?
   És magamban kiterveltem valamit. Valamit, amiből talán megtudhatom, hogy mégis mi a helyzet. Hogy az egész csak egy félrevezetés-e, egy csel, vagy valami, hogy rájöjjek arra, mégis mi folyik körülöttem. Mert már tényleg nem tudtam, azt is nehezemre esett eldöntenem, hogy hol van a föld, és hol van az ég, hogy melyik a zöld és melyik a kék. Mert lehet, hogy a fű zöld, az ég pedig kék, attól még "Leila" tekintete, mintha csak azt suttogta volna: "esélyed sincs".

   A nap végére pár információval lettem gazdagabb Leiláról.
   Megtudtam, hogy tizenhét éves, a szeme valójában nem zöld, hanem sárga, benne egy kis feketével, ami miatt, távolról zöldnek látszik. Megtudtam, hogy ő eredetileg nem párizsi (amikor ezt elmesélték nekem, nevetnem kellett, és nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, "miért, akkor sonka?", de persze a mesélőm nem tartotta viccesnek. Kár). Azt nem tudtam kideríteni, hogy honnan származik, ami miatt kicsit nyomott voltam, de a többi fontos információ mellett, ezek az apróságok eltörpültek. Valaki elpletykálta nekem, hogy Leila nem valami jó kislány, mert már elég sok barátja volt, szóval, ez kicsit lelombozott, mert ezek szerint vannak vetélytársaim. Aztán valakitől megtudtam, hogy szereti a zenét, sőt a bandánkat is szereti, mármint a zenéinket, csak minket nem annyira, mert elszállt rocksztároknak tart minket, amiben lehet, hogy van némi igazság, de hát, semmi baj, ez kell. Utána az is a fülembe jutott, hogy direkt volt a koncertünkön, habár senki sem tudja, hogy mit csinált a füzetébe.
   És utána...
   Utána megtudtam, hogy jelenleg is van barátja, mert kiderült, hogy eléggé kapatós. Ehhez, az illető, akitől ezt megtudtam, még hozzátette, hogy Amber rendesen rá is szállt, hogy "mégis, hogy mer szebb lenni, mint ő?", de ő csak állt ott öt percig, néha felnézett a füzetéből, majd vissza, utána pedig szó nélkül elsétált. Elmondások szerint, Amber aznap füstölgött a dühtől.
   Azt még nem tudtam meg, hogy ki a jelenlegi barátja, de úgy hírlik, hogy egy-két hétnél sosem jár több ideig senkivel. Ettől kicsit megrémültem, de annyira azért nem, hogy ne vigyem végbe a tervemet. Annyira azért sosem.
   -Szia - köszöntem neki délután. - Nem láttad a jegyzetfüzetemet? Elhagytam - biggyesztettem le a számat.
   -Nem - válaszolt kimérten, majd elsétált mellettem.
   Hát, nem pont erre számítottam. Tényleg azt hittem, hogy lázasan keresni kezdi majd, és majd' meg fog halni, csak megtalálja már végre.
   -Ú, Lysander! - szólt valaki. - Én majd megtalálom! - nézett rám csillogó szemekkel egy buzgó rajongólány, majd letérdelt és kutatni kezdett.
   -Na látod, nincs is rám szükséged, ott van a rajongótáborod, kerestesd meg velük! - kiabált még hátra Leila. Te is a rajongónk vagy, gondoltam. Viszont ütött az, amit mondott. Fájt, hogy így gondolkodott rólam.
   Hogy kihasználom a rajongóinkat. Hogy csicskáztatom az embereket. Hogy mindenkit átverek. Hogy lekezelően bánok az emberekkel. Csak mert nem így van. Legalább is, szerintem. De ki tudja, lehet, hogy neki van igaza. Lehet, hogy tényleg más vagyok, mint akinek gondolom magamat.

Vége a 4.fejezetnek