▲3.fejezet▼

Keressük meg a lányt!

   A nagy magány-depresszió után elkezdtem készülődni az esti kiruccanásunkra. Általában az ilyen egy nap alatt két koncertes időszakok után mindig elmegyünk az aktuális város egyik legjobb helyére és igyekszünk berúgni úgy, hogy mindent elfelejtsünk és másnap akár képesek legyünk arra, hogy ezt még egyszer megcsináljuk (már a két koncertet, a berúgás nem kell három másnaposnak). Felvettem a berúgós ruhámat (azt a ruhát, ami jól néz ki, tehát bárhová mehettem benne, de ha valaki véletlenül le is hányta - akár én, akár valaki más -, akkor sem volt nagy probléma, mert könnyen ki lehetett mosni, de még ha történt is vele valami komolyabb, akkor is könnyen pótolni lehetett, mivel szinte minden bolt polcán ott volt a ruha).
   Utána hárman találkoztunk a hotel halljában, majd együtt elindultunk a kiszemelt bárba, ahol rögtön elfoglaltunk egy boxot és egyből két körrel rendeltünk, csak azért, hogy ha valamelyikünk pohara még véletlenül se legyen üres.
   -Három óránál - krákogta Castiel, miközben úgy tett, mintha megvakarná a nyakát.
   -Jobb vagy bal oldalon? - értetlenkedett Nat.
   -A három óra az mióta lehet a bal oldalon? - kérdezett vissza, miközben idegesen nézte a tizenkét óra felé tartó lány.
   -Nem tudom - vonta meg a vállát. - Most óta?
   -A bal oldalon kilenc óra van! - horkant fel Castiel. - Most egy óránál van - suttogta.
   -Azt a... - tátotta el a száját Nat, majd már nem bírt megszólalni. - Nem vagy rá kíváncsi? - dadogta, miközben még mindig leesett állal bámulta a csajt.
   -Nem - ráztam a fejemet, majd újra belekortyoltam a sörömbe.
   -Haver, azért jöttünk ide, hogy becsajozzunk, kicsit elfelejtsük a nehéz koncerteket és kiélvezzük az iskola nélküli napokat - bökött oldalba Castiel. - Holnap után vissza kell mennünk arra a patkányokkal teli helyre, szóval jobb, ha kiélvezed az utolsó pillanatokat - vigyorgott rám.
   -Ott csak az igazgatónő idegesítő ebe mászkálgat, mindenfelé - forgattam a szememet. - Hogy is hívják? - tologattam a sörömet.
   -Totóóóó - válaszolt Castiel nevetve. - Ilyen szerencsétlen nevet - rázta a fejét.
   -Amilyen szerencsétlen név, olyan szerencsétlen a kutya. Hát nézd már meg, ki a gazdája! - vontam fel a szemöldökömet, mire mind a ketten nevetni kezdtek.
   Az este hátralévő része hasonló jó hangulatban telt és még arra sem volt szükségünk, hogy a földre igyuk magunkat - tökéletesen meg volt abban a spicces állapotban. Utána hazaballagtunk és tényleg semmi érdekeset nem csináltunk, csak feküdtünk és egy ideig még beszélgettünk Nat szobájában. Miután elálmosodtunk gyorsan visszavánszorogtunk még a saját szobánkba és onnantól már falak választottak el minket egymástól, engem pedig megint elöntött a magány érzet.
   -Kopp, kopp - kopogott be valaki.
   -Tessék! - szóltam ki halkan, majd vártam, hogy az ajtó kinyíljon, de mivel semmi sem történt kénytelen voltam megfordulni és hangosabban kiszólni.
   -Zavarok? - dugta be a fejét Sally.
   -Te? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Mindig.
   -Ez kedves volt - morogta.
   -Mit akarsz? - förmedtem rá. A fáradság rossz hangulatba kényszerített.
   -Nem tudok aludni - nyögte fájdalmasan.
   -Menj le a hotel éttermébe, kérj két korsó vörösbort, majd próbálj meg feljönni és biztosítalak arról, hogy a második lépcsőfoknál kidőlsz és csak másnap délután ébredsz fel - tanácsoltam.
   -Háhá, nagyon vicces - morogta. - Mit ettél vacsorára? - kérdezte.
   -Sört - fordultam neki háttal. Felém közeledő lépteket hallottam, a következő pillanatban pedig Sally lihegett a nyakamba.
   -Látszik a modorodon - kuncogott, majd visszacsoszogott a bejárathoz, becsukta az ajtót, utána pedig újra mellettem termett. Bemászott az ágy másik oldalába.
   -Menj innen, Sally. Ezt a két estét nem úgy terveztem, hogy veled töltöm, hanem, hogy a takarók társaságában, a tévé vendégségében, a telefon szolgálatában és a tetejébe egy kis fűszert is akartam az alvás kíséretében.
   -Ne legyél már ilyen mogorva - bökött oldalba játékosan.
   -Hagyj már békén, Sally! - szóltam rá újra.
   -Neeeem! - ellenkezett.
   -Sally!
   -Most mi a bajod? - kérdezte idegesen.
   -Te! - kiabáltam. Láttam Sally arcán, hogy megijedt, ezért amikor legközelebb megszólaltam már szinte suttogtam, mert egyáltalán nem akartam megrémíteni. - Semmi sem kérte, hogy idegyere. De itt vagy. Nem elég, hogy folyamatosan megszabod, hogy mit egyek, azt is te mondod meg, hogy mikor mit csináljak azért, hogy biztosan formában maradjak. Tudom, hogy ez a feladatotok Ronnal, de tudatni szeretném veled, hogy túl fiatal vagy hozzám, bármit is akarsz.
   -Tizenhét vagyok, Lys, ne tegyél úgy, mintha egy kétévessel beszélnél! - csattant fel.
   -Igen, lehet, hogy már nem vagy gyerek, de még így is túl fiatal vagy.
   -Mindössze két nyamvadt év van köztünk! És különben is! - kiabált most ő. - Nekem te olyan vagy, mint egy báty! Idegesítő, megnyugtató, de legtöbbször sértegető, néha félelmetes és idegesítő - sorolta -, de azért imádni való. Viszont - emelte fel a mutatóujját -, még mindig tartanod kell magadat az étrendhez.
   -Mintha eddig nem tartottam volna be - morogtam.
   -Hogy lehet az, hogy neked az egészből ennyi marad meg?! - idegeskedett.
   -Most már csitulj el - nyomtam meg az arcát úgy, mintha ki akarnám az ébresztőórát, holott még el sem aludtam.
   -Oké - suttogta, majd nem szólalt meg újra, én pedig próbáltam ellazulni, ami kissé nehezen ment Sally társaságában - mellette úgy éreztem, hogy tökéletesnek kell lennem, egyszóval nem olyannak kell lennem, mint amilyen vagyok.

   Másnap folyamatosan a lányt kerestem. Reménykedtem benne, hogy valahol majd feltűnik, de nem adott magáról egyetlen életjelet sem, ezért egy és fél napot végiguntam a füzetem felett ülve, abban reménykedve, hogy az ihlet hirtelen megszáll, de semmi, utána pedig csomagolni kellett és menni. Ez a kis koncert utáni pihenés is olyan gyorsan eltelt, mint a többi, ezért már kénytelen voltunk továbbállni és felkészülni arra, hogy másnap be kell mennünk az iskolába, ahol az igazgató majd nyájasan fogad minket, a lábánál az ölebével, Totóval.
   Szép kis élet, ez a miénk.

   Az iskolához vezető út, mintha száz évig tartott volna. Minden pillanatban kattogott az agyam és azt próbáltam kitalálni, hogy mégis hogyan találkozhatnék a lánnyal. De semmi ép tervet nem tudtam kitalálni. Egymás után többször is lejátszottam a fejemben a jelenetet, amikor megláttam, de arra nem voltam képes rájönni, hogy hogyan találkozhatnék vele. Aztán eszembe jutott egy már jól ismert módszer; miért nem hagyom, hogy sodródjak az árral? Hátha akkor csak úgy találkozom vele. Figyeltem az ablakokat és azt lestem, hátha valahol feltűnik, de aztán rá kellett jönnöm, hogy lehetséges, hogy a sodrás túl nagy volt és eltávolította őt a közelemből. Minden egyes kiló méternél, ahol közelebb kerültünk az iskolához, úgy éreztem, hogy egyre jobban eltávolodok tőle. Ismét egyedül lettem.
   Ahhoz az állapothoz képest, még, a látszólag folyamatosan nyomuló, Sally mellett töltött éjszaka is csodásnak tűnt. Nem voltam egyedül - de ha jobban belegondoltam, akkor sem voltam egyedül, a fiúk végig ott voltak körülöttem.
   -Mit csinálsz, Castiel? - néztem a vörösre. Arra nem kérdeztem rá, hogy Nat mit csinál, mert láttam, hogy megint valami DÖK-ös papírokkal foglalkozott.
   -Éppen a csetelek - motyogta.
   -És kivel? - tudakoltam, miközben a térdemre könyököltem.
   -Egy csajjal.
   -Hogy hívják? - kérdeztem. Esküszöm, Castielből, mintha harapófogóval kellene kihúzni minden információt.
   -Valami L - gondolkodott Castiel.
   -Ja, biztosan - legyintettem, majd elővettem a kis füzetemet és próbáltam kitalálni valami rímet, az adott helyzetünkre, de csak a szenvedés és az unalom, na meg a várakozás jutott eszembe és mivel ezek (sajnos) nem rímeltek egymásra, kénytelen voltam kitalálni valami más elfoglaltságot.
   Mire a lakókocsi megállt valósággal szét untam magamat. Nat el volt foglalva a papírjaival és pont befejezte az írogatásukat, mire odaértünk, Castiel pedig gyorsan elköszönt L-től, majd készen álltunk a leszállásra.
   -Uramatyám - nyögött fel Castiel, miközben kinyújtózott. - De jó végre itthon.
   -Fiatalemberek! - kiáltott ránk az igazgatónő. - Késtek! Azt mondták, hogy pontosan tíz órakor megjönnek! Tíz óra öt perc van! Azonnal mars a termükbe! - mutatott a bejárati ajtóra, majd mind a hárman felkaptuk a sulis cuccunkat, majd bevánszorogtunk az iskolába.
   -Ne felejtsétek el betartani az étrendeteket! - szólt még ki Sally a lakókocsi ajtajából, mielőtt az bezáródhatott volna.
   -Úgy lesz! - biztosította Nat, majd gyorsan besurrantunk az iskolába. Az igazgatónő tartott még egy kis előadást arról, hogy milyen meggondolatlan dolog volt a részünkről öt percet késni, na meg, hogy ez milyen felelőtlen dolog volt tőlünk. Utána mind a hárman elindultunk a másik irányba, mert egyikünknek sem ugyan ott volt órája.
   Gyorsan szedtem a lépteimet, ezért szinte berobbantam az osztályterembe. Minden szem rám szegeződött, kivéve egyet, ami nem engem, hanem az előtte fekvő füzetet vizslatta, miközben a kezében egy ceruzát forgatott. Rögtön felismertem és hirtelen minden porcikámat elöntötte a remény, ami már két napja elhagyott.

Vége a 3.fejezetnek

Megjegyzés: Mindegyik eddigi rész elejéhez odabiggyesztettem egy rövid kis fejezetcímet! :)

▼2.fejezet▲

Az élet-tanácsadó bemutatkozik

    Egy koncert egy nap - tökéletes beosztás. Két koncert egy nap - eredménynek egy kifáradt bandát kapunk, akik liszteszsákként dőlnek az ágyba. Velünk annyi volt másabb, hogy kicsit homályosan láttunk, ezért például Castiel először nem az ágyába dőlt, hanem Nathaniel ágyába, egyenes rá, az ott kényelmesen fekvő dobosunkra. Szegény olyan fájdalmasan nyögött fel, hogy szinte még nekem is fájt, pedig félig már aludtam. Utána csak annyit hallottam, hogy valami, vagy valaki leesett és az illető felnyögött, amiből leszűrtem azt a következtetést, hogy Nat nemes egyszerűséggel lelökte magáról Castielt, akinek habár fájt az esés, még sem kelt fel a földről - a vízszintes talaj úgy vonzotta őt, mint az északi pólus a délit.
   Én is lehunytam a szememet és figyeltem, hogy a pulzusom lecsökkenjen, majd amikor már lenyugodott és elérte a száz alatti, nyugalmi állapotot, azt vettem észre, hogy már el is aludtam.

   Castiel és Nat közös horkolás-koncertjére keltem. El akartam sütni egy jó beszólást, de tudtam, hogy, ha azt akarom, hogy le is reagálják, meg kell várnom, amíg a közönség - ez esetben én - meg nem tapsolja őket - habár lehet, hogy néhány őrült elmebeteg ráadást kér majd, de majd finoman közlöm velük, hogy szerintem nem lenne jó ötlet.
   Lassan, meg-meg állva kitántorogtam a konyhának nevezett egy köbméteres helységbe, majd a hűtőből kihalásztam egy doboz tejet és ráöntöttem a már az első koncert után kirakott, íztelen müzlidarabokra. Őszintén utáltam a müzlit, régen mindig megetettem Castiellel az enyémet, mert tudtam, hogy ő szereti, de aztán ez feltűnt Selly-nek, a nőnek, aki előszeretettel szabta meg, hogy mikor, mit együnk, hogy még véletlenül se csusszanjon fel egy fél kilócska se, ezért új módszert kellett kitalálnom a müzlik eltüntetésére, de a tökéletes módszerre is rájött, így nem volt jobb ötletem annál, mint, hogy megegyem. Persze ez néha kicsit elérte a beteges szintet -, amikor nem engedte, hogy uzsonna képen almát egyet, mert szerinte aznap csak akkor érhettem el a napi kötelező kalóriaszintet, ha banánt eszek (természetesen azért is az almát ettem meg, hogy még jobban az idegeire menjek, pedig már így is engem utált a legjobban). Castiellel egész jól kijöttek, hasonló volt az ízlésük az ételek terén, ezért Selly néha-néha beletett Castiel étrendjébe valami olyan kis finomságot, amiről tudta, hogy a fiú nagyon szereti, míg az enyémet sóskával és krumplival teli étellel töltötte be. Nathanielt tényleg imádta. Soha nem kötött bele abba, amit meg kellett ennie és szót fogadott - ellenben velem. Én mindent megtettem azért, hogy keresztbe tegyek hűséges étrend-tanácsadónknak, de azért én is kedveltem. Már amennyire lehet kedvelni egy olyan nőt, aki megszabja az embernek, hogy mikor mit egyen. De az is biztos, hogy szinte az egész karrierünket Ronnak és Sally-nek köszönhetjük. Nélkülük biztosan nem lettünk volna képesek erre.
   -Jó étvágyat - libbent be a helységbe az emlegetett szamár.
   -Milyen éjszakád volt? - kérdeztem udvariasságból. Azért tényleg, milyen lehet neki egy halom (a négy halom?) fiú között élni, egy nem éppen tágas lakókocsiban? Igaz, kapott egy teljesen elkülönített szobát, hogy senki ne zavarhassa, és az is igaz, hogy abban a szobában még egy külön fürdőszoba is van, csillogó vécével, fénylő fürdőkáddal és egy csappal - a helység pedig folyamatosan az eső utáni rózsa illatával van elárasztva (ezt onnan tudom, hogy egy hatalmas buli után oda vittem Castielt hányni, bosszúból azért, amiért Sally aznap reggel valami különleges salátával várt a konyhában, amibe - valamiért - krumplit csempészett, pedig pontosan tudta, hogy utálom a krumplit). Azért, nincs rossz dolga itt, nálunk.
   -Rossz - morogta, majd csapkodva elővett egy kis meggybefőttet.
   -Tényleg? - mosolyogtam rá pimaszul. Kicsit örültem, hogy rosszul aludt -, ha már ilyen rossz reggelivel ébreszt fel, két, igen hosszú koncert után.
   -Te csak ne mosolyogj így - vicsorított rám. - Tényleg borzalmas éjszakám volt - rázta a fejét fáradtan. Tényleg elég ramatyul nézett ki. A mellig érő, göndör, szőke haját még nem kötötte fel a copfba, amibe minden reggel szokta, még mindig a pizsamájában volt, nem volt rajta a megszokott szempillaspirál és a szájfény, na meg még mindig a mamuszában volt. - Tudtad, hogy Castiel borzalmasan hangosan horkol? - kérdezte, miközben beletúrt a hajába.
   -Tudtam - válaszoltam. - Én is arra keltem fel.
   -Miért horkol ilyen hangosan? Egyáltalán tud az ember ilyen hangosan horkolni? - értetlenkedett.
   -Nathaniel is besegít neki - biccentettem az ágyak felé, ahonnan még mindig hallani lehetett az alvó brigádot
   -Rémeseeeek - nyögött fel fájdalmasan.
   -Nyugi - kanalaztam be az utolsó müzlifalatot. - Csak utó-koncertet tartanak - legyintettem. - Tudod, nekik nem elég kettő.
   Sally kuncogni kezdett, én pedig elmosolyodtam azon, hogy azért nem hiába tartogattam ezt a beszólást, a harmadik koncertről, még, ha nem is pontosan úgy sikerült beillesztenem a beszélgetésbe, ahogy elképzeltem.
   -Hát, az biztos, hogy nagyon jól nyomják, csak tudod nincs meg az a tökéletes ütem - kezdett el kopogni a körmeivel az asztalon, miközben a lábával dobogott. - Még, ha lenne benne valami ritmus - húzta el a száját -, de nincs... - sóhajtott. - Így még új dalt sem tudsz írni.
   -Pff... - mordultam fel. - Most úgy sem tudnék semmi olyat írni, ami a banda stílusához illik - suttogtam.
   -Ugyan, miért? - nézett rám, miközben gyorsan visszacsoszogott a szobájába, majd egy fésű és egy hajgumi kíséretében tért vissza. - Mondjad - utasított, miközben a szájába vette a hajgumit és kefélni kezdte szőke sörényét.
   -Nem érdekes - tettem a mosogatóba a tányéromat.
   -Ha nem tudsz dalt írni - próbált úgy beszélni, hogy ne nagyon nyálazza össze a hajgumiját -, akkor bizony  elég érdekes, szóval mondd csak! Úgy is régen hallottam már egy jó pletykát!
   -Áhhá! - bólintottam.
   -Mi áhhá? - nézett körbe, miközben kivette a szájából a hajgumit, majd elkezdte összefogni a haját.
   -Szóval téged nem az érdekel, hogy miért nem tudok dalt írni, hanem a pletyka vonz - vontam fel a szemöldökömet, jelezvén, hogy a megerősítésére várok.
   -Kicsit tényleg a pletyka vonz - mosolygott rám, majd meghúzta még párszor a copfot és a biztonság kedvéért át is fésülte, hogy egyetlen csomó se legyen benne.
   -Olyan vagy, mint a bulvárlapok riporterei. A szaftos pletykák érdekelnek. Az érdekel, hogy te tudd meg elsőnek, és természetesen te írhasd meg elsőnek a cikket, azon a címen, hogy...
   -Hogy? - szakított félbe Sally, felvont szemöldökkel. Hirtelen visszacsöppentem a világba és most már eszem ágában sem volt megmondani, hogy milyen címen jelentethetné meg a cikket, mert - a legrosszabb esetben - másnap tényleg minden blogger arról írna, hogy mi lesz velük, ha én nem vagyok már szingli -, habár úgy éreztem, hogy az azért messze áll tőlem, hogy ne mondhassam magamat szinglinek.
   -Hogy Lysander szerelmes - lépett be a helységbe Castiel, én pedig gyilkos pillantást vetettem felé. Tényleg feltűnhetett volna, hogy egy ideje alábbhagyott a nagy koncertjük, ami csak annyit jelenthetett, hogy a dominánsabb fél felébredt -, aki ebben az esetben Castiel volt.
   -Na neee! - bámult rám Sally tátott szájjal. - Ez az őszhajú, jegyzetelős, krumpliutáló, énekes, furcsa ruházatú, őrült, naplemente imádó, turnézgató, frontember, müzliutáló, Sally-utáló, furcsa szemű, versíró Lysander, aki itt áll előttem, szerelmes? - kérdezte nevetve.
   -Úgy, úgy - bólintott Castiel, miközben felhúzott magára egy pólót, majd leült, hogy ő is megegye a reggelinek nem-igen minősíthető müzlit.
   -Háháhááá! - bökött felém Sally. - Ennyit arról, hogy Lys örökké szingli lesz! - sipított.
   -Na jó, Sally, most már állj le, felkelted Natet - próbáltam leállítani, de ők csak nem akart lenyugodni.
   -Lysander szerelmes, Lysander szerelmes, Lysander szerelmes - kezdte énekelni, miközben ugrálva körbejárta az egész lakóbuszt.
   -Hát - veregette meg a hátamat Castiel, miután a fejemet fogva leültem mellé -, ilyen a szerelmesek élete - nevetett ő is, majd rázendített a Sally által énekelt dalra ("Lysander szerelmes, Lysander szerelmes") -, habár a hangja nem volt olyan finom és puha, mint Sally-é, inkább mély volt és szúrós -, én pedig legszívesebben lesüllyedtem volna szégyenemben.

   Délután a lakókocsi -, avagy a lakóbusz - visszavitt minket oda, ahol azelőtti nap, először énekeltünk - azaz egyenesen visszamentünk a lányhoz. Nathaniel csak dél körül hagyta abba az általa kreált dallamot, amire Sally halkan, folyamatosan azt énekelgette, hogy "Lysander szerelmes", ezért ő lemaradt a nagy műsorról. Szerintem semmit nem vesztett vele, de a többiek biztosra állították, hogy kihagyhatatlan volt látni az arcomon ülő kifejezést -, az elmondásuk szerint úgy néztem, mint akit megölni készültek, és ha őszintének kell lennem, úgy is éreztem magamat. Próbáltam tartani magamat, mert tudtam, hogy Sally nem igazán kedveli az erőszakot - habár ő maga tudott kungfuzni, krav-magázni, kick-boxolni, karatézni, aikidózni, ju jitsuzni, keysizni, önmagában boxolni, sőt, még a nundzsakuval is rendkívül jól bánt -, de néha tényleg az idegeimre ment, ahogyan ott trilláztak hárman, arról, hogy én mit érzek, miközben nem is lehettek benne biztosak - én magam sem voltam az.
   Miután kiszálltunk, betévedtünk az első hotelba, ahol lefoglaltunk négy külön szobát - a sofőr ilyenkor az egész lakókocsit uralhatja, de persze Sally szobájába törvényesen nem mehetne be, de ha nagy dolga van, akkor még véletlenül sem az általunk használt vécébe megy, hanem a Sally által illatozó helységben helyezi kényelembe magát (persze erről Sally-nek fogalma sincs. Vajon miért?). Rögtön berobbanunk a szobánkba és nagy kedvvel pakolászunk szét mindenfelé -, máskor hozzá sem nyúlnánk semmihez, de a turné annyira megviselt minket, hogy már alig bírtuk tartani magunkat (ráadásul az iskola is hiányzott már).
   -Kopp, kopp - adott ki hangeffekteket Sally, a már jól ismert hangján. - Bejöhetek?
   -Boxerben vagyok - hazudtam. Nem volt kedvem beszélgetni vele. Meg akartam magam kímélni attól, hogy megint meg kelljen hallgatnom azt a förtelmes dalt.
   -Peeerszeee - lépett be a szobába az élet-tanácsadónk, miközben forgatta a szemét. - Te pakolsz? - torpant meg.
   -Igen - bólintottam. Nem értettem, hogy ez miért volt olyan hihetetlen a számára.
   -Úr Isten! - kezdett el nevetni, majd a térdére támaszkodott a két kezével és úgy folytatta a röhögést. - Te aztán tényleg szerelmes lehetsz.
   -Mi? - ráncoltam a szemöldökömet. - Dehogy!
   -Áhh - mutatott rám, miközben próbálta visszafojtani a belőle előtörő nevetést. - Tagadás!
   -Dehogy tagadás - legyintek. - Igazság.
   -Ha te mondod - vonta meg a vállát. - De ugye tudod, hogy nem hiszek neked - vigyorgott rám.
   Nem tudtam, hogy mit kéne válaszolnom, ezért egy ideig úgy tettem, mintha most vizsgálnám meg először jobban a szobát, végül beadtam a derekam és belenéztem a szemébe, majd kifújtam a levegőt, amit addig észre sem vettem, hogy visszatartottam. - Tudom.
   -Akkor jó - mosolygott, majd odalépett a bőröndömhöz és turkálni kezdett benne.
   -Mit keresel? - néztem rá értetlenül.
   -A szennyest akarom levinni, hogy a hotel kimossa. - Azt mondták, hogy amiért mi ilyen elit vendégek vagyunk és növeljük a hotel hírnevét azzal, hogy itt szállunk meg, nem kell kifizetnünk egy adag mosást, szóval gondoltam, hogy összeszedem az összes szennyest és akkor odaadom nekik - vonta meg a vállát, majd kihúzott a táskámból egy nagy zacskó koszos ruhát. - Gondolom ez mind szennyes - próbálta megnézni, hogy mi van benne.
   -Igen - bólintottam. - Szennyes.
   -Akkor jó - mosolygott rám. - És ne feledd; ha nassolni akarsz valamit, akkor a krumplileves után csak kivit ehetsz vagy barackot, vagy különben teljesen más vacsorát kell neked kitalálnom! - figyelmeztetett, majd eltűnt a szobából, én pedig újra ott álltam egyedül és hirtelen rossz érzések kezdtek el rajtam uralkodni.
   Máskor vagy egy szobában szállunk meg, vagy nem is szállunk meg, ha pedig külön szobába kerülünk, akkor is együtt töltjük az egész napot és valamelyikünk szobájában zenélünk és néha-néha, amikor Sally messzebb van megszegjük a szoros étrendjét.
   De most egyedül voltam. Teljesen egyedül. És annak ellenére, hogy a falu, ahol megszálltunk, elég kicsi volt, a lány is lehetett akár egy kilométerre tőlem. Ő is messze lehetett és ez csak még jobban erősítette bennem a tudatot, hogy egyedül vagyok.

Vége a 2.fejezetnek

▲1.fejezet▼

A vers, Róla

   Nem tudtam kiverni a fejemből. A barna haját, ahogyan az arcába hullik, eltakarva előlem azt. A kis felsőt amit minden percben igazítgatott, és a mozdulatait. Ahogy írt abba a kis füzetbe. Mint egy álom.
   -Szép volt, haver - veregetett hátba Castiel, miközben eltette a gitárját.
   -Igen - bólintott Nat. - Ma is kitettél magadért.
   -Ti is jól nyomtátok, skacok - mászkáltam ide-oda.
   Castiel és Nat egy pillanatig csak néztek, majd a vörös óvakodva megkérdezte:
   -Jól vagy, Lysander? - követte a fejével a császkálásomat. - Vagy nikker bolhát ettél? - vigyorgott rám, mire megtorpantam és idegesen néztem rá.
   -Nem - legyintettem. - Csak az a csaj...
   -Egy lány? - kerekedett el Nat szeme. - Te most tényleg egy lány miatt idegeskedsz?
   Nem válaszoltam.
   -Úr Isten, Lysander egy lány miatt ideg! - nevetett Castiel. - Nataniel, testvér... ezt a pillanatot is megéltük - veregette hátba és mind a ketten hatalmasat kacagtak rajtam.
   -Jó, jó - állítottam le őket. - Elég legyen ebből. Elég. Most már kiröhögtétek magatokat. Pakoljuk fel a cuccokat a furgonra, aztán irány haza! - kezdtem el felpakolni a dobfelszerelést. - És Castiel... - kezdtem, mire rám nézett. - Légyszíves, most ne csak a dobverőket pakold fel - mosolyogtam rá hamisan, mire csak elvigyorodott, majd felkapta a gitárját és természetesen, a dobverőket is.
   -Úgy lesz, hősszerelmes - kuncogott, majd gyorsan eltűnt a furgon belsejében, hogy még véletlenül se vághassam hozzá a füzetemet, amit persze most is a kezemben szorongattam.
   -Írj egy dalt,  kész egy új sláger, mondd be, hogy ezt neki ajánlod, veszítsük el az összes rajongónkat, legyen bűntudata, ezért ne jöjjetek össze utána pedig felejtsd el - mosolygott rám Nat.
   Először csak lefagyva bámultam előre, majd hitetlenkedve megráztam a fejemet. - Hova lettem én száműzve - értetlenkedtem, majd segítettem Natanielnek felpakolni a cuccait.
   -De tényleg, haver - nézett rám Nat, miközben hazafelé tartottunk. - Ha írsz neki egy dalt, még véletlenül se mondd azt, hogy neki ajánlod. Inkább mondd azt, hogy "egy lánynak a közönség soraiban" - rajzolt idézőjelet a levegőbe. - De még véletlenül se csak neki!
   -Még a nevét sem tudom, ne viccelj velem! - legyintettem, majd elővettem a kis füzetecskémet és rögtön leírtam mindent ami eszembe jutott.

Fehér felsőjén, lágyan megcsillant a fény,

Kis füzetébe jegyzetelt, s elöntött a remény.

   -Mondtam, hogy ne írj róla verset - szólt rám Nat.

   -Nem - ingattam a fejemet, miközben fel sem néztem rá. - Azt mondtad, hogy ha verset írnék róla, még véletlenül se csak neki ajánljam, hanem az össze rajongónak - forgattam a kezemben a tollamat.

   -Rendben - vonta meg a vállát. - Látom, rád már nem lehet hatni.

   -Nem hát - vigyorogtam fel rá. - Engem képtelenség befolyásolni.

   -Tényleg? - vonta fel a szemöldökét Nat.

   -Tényleg.

   -Nézd, Lys, ott van a csaj! - kiáltott fel Castiel.

   -Hol? - néztem körül, mire ők nevetni kezdtek. - Ez nem volt jó poén - ráztam a fejemet összehúzott szemmel.

   -Jaj, Lys, te is tudod, hogy az volt - bökött oldalba Castiel.

   -Ne, csak meg akartunk nevettetni. Olyan komoly vagy ma - nézett rám komolyan Nat.

   -Jó, értékelem, hogy gondoltok rám, de azért békén is hagyhatnátok - néztem le újra a füzetkémbe.

Vajon ő is olyan lenne, mint én, egy egyén?

Vagy más, mint ahogy kinéz, álarc van a fején?

   -Legalább most pihenj egy kicsit - vette ki a kezemből a füzetet Nat. - Tudod, ahogy Ron mondta: "Öt óra múlva. Párizsban. Koncert. Ti. Indul. Most." - nevetett, mire én is csatlakoztam hozzá. Ron tényleg jó fej volt, kitűnő menedzser és nem valami zsarnok, de néha csak nevetni tudtunk azon, hogy milyen komolyan veszi a sorsunkat.

   -Rendben - bólintottam, majd eltettem a füzetet és a tollat, hátrahajtottam a fejemet és próbáltam ellazulni, ami a göröngyös útviszonyoknak "hála" eléggé nehéz feladatnak bizonyult.

   Kinéztem az ablakon. Éppen elkaptam a lemenő napot, amint az utolsó sugarai megpróbálnak életet és fényt vinni a már javában sötét tájba. Csodaszép látvány volt.

   -Hé, Lys - ült le mellém Nat. - Huhú! - húzta el a kezét az arcom előtt, de még mindig nem akartam rá figyelni. Addig nem, amíg a nap le nem ment, teljesen. - Itt vagy?

   -Itt - suttogtam.

   -Akkor jó - vonta meg a vállát, majd elővett egy halom iskolai papírt és írogatni kezdett.

   -Ne, ne! - nyögött fel Castiel. - Kérlek, most ne! - könyörgött. - Nem akarok hányni!

   -Ezeket meg kell csinálnom...

   -Nem lehetne máskor? - szakította félbe Castiel.

   -Ha megvártad volna, hogy befejezzem a mondatot, akkor már tudhatnád, hogy mikor kell csinálnom.

   -Akkor ismételd el, egészben - legyintett Castiel csak, hogy Nathaniel-nek legyen igaza.

   -Rendben - bólintott. - Ezeket meg kell csinálnom most - hangsúlyozta az utolsó szót.

   -Fuhh, de idegesítőek vagytok - rázta a fejét összehúzott szemmel.

   -Én mit csináltam? - fordultam felé, mert már lement a nap.

   -Nem rád értettem - legyintett felé Castiel -, hanem a DÖK-ösre, meg a papírjaira.

   -Akkor jó - vontam meg a vállamat, majd lehunytam a szememet és próbáltam nem a lányra gondolni. Elég rosszul ment. És akkor még szépen fogalmaztam. Helyesen úgy hangzana, hogy egyáltalán nem sikerült. Megint csak Rá tudtam gondolni.

Vége az 1.fejezetnek

▼Prológus▲

A pillanat

   Csillogni jó dolog. És én, minden egyes másodpercet ki akartam élvezni.
   Azt hittem, hogy ehhez elég lesz egy zenekar, egy-két innen-onnan összeszedett bandatag és természetesen a versírás, a művészet és a lazulás.
   Amióta megcsináltattam a tetkómat, azóta egész más lett az életem. Máshogy kezdtem öltözni, lemondtam a szandál plusz zokni párosításról, na meg arról, hogy a nyuszikkal foglalkozzak. Máshogy kezdtem viselkedni, az egyetlen dolog ami fontos lett számomra az a zene volt és a zeneszerzés. Kezdtem eltávolodni az emberektől és belecsöppentem a saját kis világomba, ami skorpió létemre eléggé szégyen. De már ez sem érdekelt. Semmi sem érdekelt.

   A mikrofont szorongattam. Nem, egyáltalán nem azért, mert ideges voltam, vagy lámpalázas, hanem azért, mert unatkoztam. Castiel még mindig a gitárját hangolta, Nataniel pedig a dobverőit forgatta, tehát pontosan azt csináltuk, amit minden fellépés előtt.
   -És akkor most jöjjön aaaaaa...
   A bemondó ki sem tudta mondani a bandanevünket, a közönség már is hatalmas sikításba kezdett, így elnyomva a felvezetőnket.
   Castiel és Nataniel rögtön megindultak, beálltak a helyükre, majd elkezdtek játszani. Megvártam amíg elérkezett az idő, hogy beszálljak, majd, mint mindig, mindent beleadva énekelni kezdtem, a tömeg pedig még hangosabban sikítani kezdett. Kisétáltam eléjük, mire még hangosabban sikítozni kezdtek.
   Végignéztem a tömegtengeren.
   Lehet, hogy nem volt olyan nagyszabású koncert, mint amilyenekre mostanság jártunk és a város sem volt valami lakott, mégis, ezek ellenére egész szép tömeg gyűlt össze.
   Már a harmadik dalt énekeltem, amikor éreztem, hogy ez más. Pedig tényleg csak egy normális koncertnek indult. Énekeltem, élveztem, majd távoztam... legalább is elméletben. Mert akkor megláttam őt, amint ott állt a közönség sorában és egy kis füzetbe jegyzetelt. Fehér, virág mintás póló volt rajta, a felső és alsó szegélyen csipkézve, kissé mély dekoltázzsal. Azt nem láttam, hogy csípő alatt mi volt rajta és ezt mélyen sajnáltam, de így is gyönyörű volt. Alig bírtam hinni a szememnek.
   Úgy éreztem, hogy szükségem van rá és fejben már el is döntöttem, hogy bármibe is fog kerülni; megszerzem magamnak...

Vége a Prológusnak