▲1.fejezet▼

A vers, Róla

   Nem tudtam kiverni a fejemből. A barna haját, ahogyan az arcába hullik, eltakarva előlem azt. A kis felsőt amit minden percben igazítgatott, és a mozdulatait. Ahogy írt abba a kis füzetbe. Mint egy álom.
   -Szép volt, haver - veregetett hátba Castiel, miközben eltette a gitárját.
   -Igen - bólintott Nat. - Ma is kitettél magadért.
   -Ti is jól nyomtátok, skacok - mászkáltam ide-oda.
   Castiel és Nat egy pillanatig csak néztek, majd a vörös óvakodva megkérdezte:
   -Jól vagy, Lysander? - követte a fejével a császkálásomat. - Vagy nikker bolhát ettél? - vigyorgott rám, mire megtorpantam és idegesen néztem rá.
   -Nem - legyintettem. - Csak az a csaj...
   -Egy lány? - kerekedett el Nat szeme. - Te most tényleg egy lány miatt idegeskedsz?
   Nem válaszoltam.
   -Úr Isten, Lysander egy lány miatt ideg! - nevetett Castiel. - Nataniel, testvér... ezt a pillanatot is megéltük - veregette hátba és mind a ketten hatalmasat kacagtak rajtam.
   -Jó, jó - állítottam le őket. - Elég legyen ebből. Elég. Most már kiröhögtétek magatokat. Pakoljuk fel a cuccokat a furgonra, aztán irány haza! - kezdtem el felpakolni a dobfelszerelést. - És Castiel... - kezdtem, mire rám nézett. - Légyszíves, most ne csak a dobverőket pakold fel - mosolyogtam rá hamisan, mire csak elvigyorodott, majd felkapta a gitárját és természetesen, a dobverőket is.
   -Úgy lesz, hősszerelmes - kuncogott, majd gyorsan eltűnt a furgon belsejében, hogy még véletlenül se vághassam hozzá a füzetemet, amit persze most is a kezemben szorongattam.
   -Írj egy dalt,  kész egy új sláger, mondd be, hogy ezt neki ajánlod, veszítsük el az összes rajongónkat, legyen bűntudata, ezért ne jöjjetek össze utána pedig felejtsd el - mosolygott rám Nat.
   Először csak lefagyva bámultam előre, majd hitetlenkedve megráztam a fejemet. - Hova lettem én száműzve - értetlenkedtem, majd segítettem Natanielnek felpakolni a cuccait.
   -De tényleg, haver - nézett rám Nat, miközben hazafelé tartottunk. - Ha írsz neki egy dalt, még véletlenül se mondd azt, hogy neki ajánlod. Inkább mondd azt, hogy "egy lánynak a közönség soraiban" - rajzolt idézőjelet a levegőbe. - De még véletlenül se csak neki!
   -Még a nevét sem tudom, ne viccelj velem! - legyintettem, majd elővettem a kis füzetecskémet és rögtön leírtam mindent ami eszembe jutott.

Fehér felsőjén, lágyan megcsillant a fény,

Kis füzetébe jegyzetelt, s elöntött a remény.

   -Mondtam, hogy ne írj róla verset - szólt rám Nat.

   -Nem - ingattam a fejemet, miközben fel sem néztem rá. - Azt mondtad, hogy ha verset írnék róla, még véletlenül se csak neki ajánljam, hanem az össze rajongónak - forgattam a kezemben a tollamat.

   -Rendben - vonta meg a vállát. - Látom, rád már nem lehet hatni.

   -Nem hát - vigyorogtam fel rá. - Engem képtelenség befolyásolni.

   -Tényleg? - vonta fel a szemöldökét Nat.

   -Tényleg.

   -Nézd, Lys, ott van a csaj! - kiáltott fel Castiel.

   -Hol? - néztem körül, mire ők nevetni kezdtek. - Ez nem volt jó poén - ráztam a fejemet összehúzott szemmel.

   -Jaj, Lys, te is tudod, hogy az volt - bökött oldalba Castiel.

   -Ne, csak meg akartunk nevettetni. Olyan komoly vagy ma - nézett rám komolyan Nat.

   -Jó, értékelem, hogy gondoltok rám, de azért békén is hagyhatnátok - néztem le újra a füzetkémbe.

Vajon ő is olyan lenne, mint én, egy egyén?

Vagy más, mint ahogy kinéz, álarc van a fején?

   -Legalább most pihenj egy kicsit - vette ki a kezemből a füzetet Nat. - Tudod, ahogy Ron mondta: "Öt óra múlva. Párizsban. Koncert. Ti. Indul. Most." - nevetett, mire én is csatlakoztam hozzá. Ron tényleg jó fej volt, kitűnő menedzser és nem valami zsarnok, de néha csak nevetni tudtunk azon, hogy milyen komolyan veszi a sorsunkat.

   -Rendben - bólintottam, majd eltettem a füzetet és a tollat, hátrahajtottam a fejemet és próbáltam ellazulni, ami a göröngyös útviszonyoknak "hála" eléggé nehéz feladatnak bizonyult.

   Kinéztem az ablakon. Éppen elkaptam a lemenő napot, amint az utolsó sugarai megpróbálnak életet és fényt vinni a már javában sötét tájba. Csodaszép látvány volt.

   -Hé, Lys - ült le mellém Nat. - Huhú! - húzta el a kezét az arcom előtt, de még mindig nem akartam rá figyelni. Addig nem, amíg a nap le nem ment, teljesen. - Itt vagy?

   -Itt - suttogtam.

   -Akkor jó - vonta meg a vállát, majd elővett egy halom iskolai papírt és írogatni kezdett.

   -Ne, ne! - nyögött fel Castiel. - Kérlek, most ne! - könyörgött. - Nem akarok hányni!

   -Ezeket meg kell csinálnom...

   -Nem lehetne máskor? - szakította félbe Castiel.

   -Ha megvártad volna, hogy befejezzem a mondatot, akkor már tudhatnád, hogy mikor kell csinálnom.

   -Akkor ismételd el, egészben - legyintett Castiel csak, hogy Nathaniel-nek legyen igaza.

   -Rendben - bólintott. - Ezeket meg kell csinálnom most - hangsúlyozta az utolsó szót.

   -Fuhh, de idegesítőek vagytok - rázta a fejét összehúzott szemmel.

   -Én mit csináltam? - fordultam felé, mert már lement a nap.

   -Nem rád értettem - legyintett felé Castiel -, hanem a DÖK-ösre, meg a papírjaira.

   -Akkor jó - vontam meg a vállamat, majd lehunytam a szememet és próbáltam nem a lányra gondolni. Elég rosszul ment. És akkor még szépen fogalmaztam. Helyesen úgy hangzana, hogy egyáltalán nem sikerült. Megint csak Rá tudtam gondolni.

Vége az 1.fejezetnek