Egy teljes hétig csak bambultam magam elé. Nem szóltam senkihez, kihagytam a próbákat, amikor otthon voltam, bezárkóztam a szobámba, és közöltem a szüleimmel, hogy hagyjanak békén. Egyszer-kétszer Nat és Cast fel akartam jönni hozzám, de elküldtem őket. Én pedig végig ott ültem, a füzetemmel a kezemben, amit az a nagyon buzgó rajongónk talált meg nekem, és egy új dalt próbáltam komponálni, amiből nem lett semmi. Mindig felidéztem magamban a sárga szemét, amitől ezernél is több rím jutott eszembe, de aztán megjelent előttem a tekintete, amikor hátrafordult, és mindent elfelejtettem, mintha egy örökké tartó körforgásba léptem volna, aminek soha nem lesz vége.
Általában nem szoktam belegondolni abba, hogy a szemem kétszínű, de egyre többet gondoltam rá, Leila sárga szeme miatt.
A szobámban ültem, TV-t néztem, zenét hallgattam, fórumokat olvasgattam, ahol mi voltunk a téma, mármint a banda, nézegettem az albumainkat. Néha meghallgattam egy-egy számunkat és elismerően bólogattam magamnak mondván,
jól megírtad őket, haver, de persze ez nem csak nekem szólt, hiszen a dalok írásában mind a hárman benne vagyunk.
Néha Castiel felhívott (amit én inkább zaklatásnak hívnék, mintsem baráti beszélgetésnek), és faggatni kezdett arról, hogy hogy halad az új dal. Rémesen, mindig ez volt a válaszom. Na, nem mintha nem rémesen haladt volna. Persze, iszonyúan sok verset írtam, de mindegyik búskomorú ees melankónikus lett, mintha a világ legszomorúbb embere írta volna őket, de volt benne valami, mert annak is éreztem magamat. A világ legszerencsétlenebb és legszomorúbb embere - tessék csak, jegyeket a jobb oldalon lévő kasszánál vehetnek, és máris élvezhetik ennek a lehangolt embernek a felvillanyozó látványát, csak tessék, csak tessék, bátran vegyenek jegyet!
Mintha valami valóságshowba pottyantam volna. Brrr. Kirázott a hideg.
Leila, a neve minden percben becsússzant a gondolataim közé. Nem volt olyan pillanat, amikor nyugodtan tudtam volna ülni, mert amint eszembe jutott fészkelődni kezdtem, és mindenben sárgás tekintetét kerestem, és láttam. Úgy viselkedtem, mint egy őrült, és habár fájó volt a gondolat, mégis el kellett ismernem.
A napok pedig teltek, mert önző módon úgy döntöttek, hogy nem várják meg amíg észhez térek, hanem mennek, futnak, szaladnak, sietnek, és otthagynak engem a múltba temetkezve. Én pedig képtelen voltam utolérni magamat. Az idő sürgetett. Dal, próbák, főpróba, fellépés, turné, közben suli, haverok, tanulás, tanárok (merthogy rájuk bizony külön figyelmet kell fordítani, ugyanis, ha figyelmen kívül hagyod a szeszélyeiket - például, hogy némelyik járkál a padok között, néhány kibeszél az ablakon, meg ilyesmik -, akkor könnyen bajba keverheted magadat, amit persze nem akarunk. Áhh, nem. De, tényleg nem... Vagyis... De. Hiszen akkor Leila...), na de Amberre is nagy figyelmet kell fordítani.
Mivel Castiel kinézett magának valami Mira nevű lányt, ezért folyamatosan csattog, csapkod és dühöng, hogy mégis mit képzel magaról, az a kis ringyó, hogy ellopja az ő drága Castilkéje szívét?! Mintha valakitől el lehetne azt lopni, ami sosem volt az övé.
Talán ehhez lehetne hasonlítani azt amit éreztem. Ahhoz, hogy láttam, amint elveszítetettem azt, amiről két napig azt hittem, hogy az enyém. Pont fordítva van, mint a reménnyel. Annak akkor voltam hívánj, ennek pedig most, hoszen eléggé keserves a helyzetem -, na nem mintha valaha jobb lett volna, csak úgy hasonlítási alapul mondtam.
-Lehet, hogy fel kellene adnom - vontam meg a vállamat. Éppen az ebédlőben nyavalyogtam a siralmas életemről, miközben Nat és Cast már a következő koncert részleteit tárgyalták. - Olyan reménytelen a helyzet.
-Készen van már az új dal? - vont kérdőre Cast.
Felvontam a szemöldökömet. - Úgy nézek én ki, mint aki megírta már az új dalt? - tettem fel a kérdést.
-Nem - válaszolt Cast. - Úgy nézel ki, mint akit a hétvégén bedobtak egy kútba, ott a Körben lévő csaj megkínozta kicsit, megette és megrágcsálta néhány végtagjár, illetve belsőszervét, de mivel túl keserűnek gondolta, ezért kiköpte, utána felküldöt, mondván, ne szennyezd tovább az ő drágalátos vizét. Aztán, mint akit három pasi egy kamion hátuljában összevert.
-Pontosan így nézel ki - értett egyet Nat. - Szerintem ne gondolj rá és kész.
-Pff, mintha az olyan könnyű lenne - forgattam a szememet. - Még arról is ő jut eszembe, hogy felkel a nap. A napról nem egy új nap kezdete kéne, hogy az eszembe jusson? - kérdeztem kétségbeesetten.
-De - helyeselt Cast. - A normális emberek többségének az jut róla eszébe - állt fel. - De nyugi haver - veregette meg a vállamat -, rólad eddig is tudtuk, hogy nem vagy normális. - Ezzel Nat is felállt, majd továbbtárgyalva a koncert részleteit, kisétáltak az étkezőből.
Tényleg igazuk volt. Más voltam -, mint akit összetörtek, összerágtak, szétnyomtak, szétpréseltek és elpusztítottak. Ramatyul voltam - a szó szos értelmében (már, ha létezik olyan).
A koncert pedig ott volt a nyakunkon. Írnim kellett egy dalt - mintha az egész világ ezt várta volna tőlem. Én pedig természetesen nem akartam csalódást okozni senkinek; sem a bandatagoknak, akik egyben a haverjaim is, sem a rajongóknak, sem a menedzserünknek, Ronnak, de még Sally-nek sem, akiről a suliba érkezésünk óta csak e-mailekben hallottam. Mintha felszívta volna a föld. Hmm. Nem is hangzik olyan rosszul.
Leültem, bámultam magam elé, a régebbi dalainkat olvasgattam és nem értettem, hogy mégis miért nem vagyok képes megírni egy olyan dalt, mint amilyeneket régebben, főleg azt nézve, hogy csak most tudom igazán átérezni az egészet - a szerelmet, amiről a dalaink mesélnek. Mások szerelme. Saját szerelmek. Mások fájdalma. A saját fájdalmunk.
A sajat fájdalmunk, hát persze! A szerelmes dalok nem csak arról szólnak, hogy a gerlepár mikyen boldog. Éppen eljött már annak az ideje, hogy azokhoz is szóljunk akik szeretnek, de nem úgy, mint ahogyan az eddigi dalainkban szerepeltek. Valakit úgy szeretni, hogy az nem szeret viszont, egészen más, mint ügy, hogy vele vagy, és pontosan tudod, hogy ő is szeret. De talán ez a tanácstalan "szeret, nem szeret?" állapot jobb, mint a "tudom, hogy szeret", mert míg ott eltelhetsz a tudattól, hogy valai szeret, aki nem a rokknod, addig itt, csak reménykedsz, és bármennyire is fájdalmas és iszonyúan nyomasztó ez az érzés, mégis olyan, amit mindenkinek át kell élnie -, mégha csak egy dalból is.
Ezért nekikezdtem. Rímekbe foglaltam azt, amit éreztem. Hozzávágtam néhány strófát, meghallgattam a végkifejletet, néhol felturbóztam egy kis basszussal, máshol pedig átvittem D-dúrba, a szokásos, szomorkás mol-ból, hogy egy kis turbót kapjon az egész.
És kész lett. Határidő előtt, és úgy éreztem, higy az életem legjobban sikerült dala.
Végre át tudtam érezni azt, amiről írtam - felemelő érzés volt.
-Ez... - kezdte Cast. - Nem is tudom. Fura. Szokatlan. Egyszerűen...
-Értem miről beszél a fiú - bólintott egyetértően Ron, miközben az ujjával Castiel felé mutatott. - Érzelmes lett. Olyannyira, hogy még nekem is fáj - szorította a jobb kezét a szívéhez. - Tényleg könnycsikorgató lett. Csodálatos, egyszerűen tökéletes - a viszonzatlan szerelem, eltaláltad a fonalat! - biccentett elismerően.
-De? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Féltem. Mindig van egy "de". Például: a suli jó, ott vannak a haverok..., de a tanárok is. Vagy; a szerelem jó..., de nem mindig. A matek jó..., de csak, ha érted, satöbbi, satöbbi.
-De - emelte fel a mutatóujját, miközben sajnálkozón lebiggyesztette a száját, - a médiában ez eladhatatlan.
-Mégis miért? - kérdeztem.
-Azért - kezdett bele-, mert hány ember csodálkozna el azon, hogy a kedvenc bandája, akik addig szerelem dalokat énekeltek, most hirtelen fellépneke egy mol-ban írt, "unlove" dallal. Inkább írnátok meg annak a "love story"-nak a folytatását, amibe olyan hirtelen fogtatok bele, ugyanis, ha nincs második rész - vonta meg a vállát - első sem lesz. - Elindult a lakókocsi ajtajához. - Ja - fordult vissza -, és semmi olyat, hogy elütötte őket egy kocsi! Igazi "love"-ot akarok, tudjátok, olyan nagybetűset. - Felemelte a két kezét, majd az arca előtt indulva széthúzta, mintha csak egy feliratot emelni ki, a levegőbe rajzolt kerettel. - L-O-V-E - vigyorgott. - Vagy - emelte fel a mutató ujját - T-R-U-E L-O-V-E. - A szemem előtt lebegett a cím, egy óriásplakáton. Csak az én változatomban nem "true love" volt ráírva, hanem "fallen love", mint a bukott szerelem. Megráztam a fejemet. Semmi "love", meg "true", meg ilyenek. Mindig is kiakasztott Ron "tegyünk bele a mondatainkba angol szavakat, azt a látszatot keltve, hogy tudunk angolul" mániáját. Habár ő tudott angolul, és lehet, hogy csak azért mondta mindig így, hogy drámaiasabbá tegye a helyzetet - ami, lássuk be, sikerült is neki. - Na - intett nekünk - sziasztok. Majd jövök a dalért! - Ezzel pedig eltűnt az ajtó másik oldalán.
-Hát - szólalt meg először Nat. - Akkor azt hiszem én hazamegyek és megkeresem azt a dalt, amiről Ron beszélt, utána pedig együtt összedobjuk a második részét, oké? - Bólintottunk Castiellel. Mind a ketten kábulatban voltunk.
Eléggé hihetelen volt számomra, hogy Ron ennyire lehordta a dalomat.
-Ó, szia Sally - köszönt valakinek Nat pont olyan hangosan, hogy még a csukltt ajtón át is halljuk. - Te meg mit keresel itt?
-SOS! - tátogta Cast. A gondolat, hogy Sally mindjárt belép az ajtón és letornáztatja velünk a felesleges sújt, amit amiatt szerezhettünk, hogy ő eltűnt, mind a kettőnket megriasztotta.
-Ron küldött az előbb egy SMS-t, hogy jöjjek el titeket felvidítNi, de mivel úgy is idetartottam, végleg eljöttem - válaszolt Sally, de már csak halk morajként hallottunk a hangját, mert időközben elbújtunk a fürdőszobájában - isten tudja miért oda mentünk, egyszerűen csak, mintha valami hívott volna minket. - Beengedsz?
-Persze, Sally - kiabált Nat, ami annyi helységgel arébb olyan volt, mintha csak a konyhából szólt volna nekünk, vagy akár ott lett volna melletünk. - Menj csak. Nekem dolgom van. Szia!
-Szia! - köszönt el tőle Sally. - Hmm..., ez érsekes - gondolkodott hangosan Sally, miközben a saját szobája felé bandikolt. - Amikor idejövök vagy mindenkinek dolga van, vagy mindenki alszik, vagynsenki sincs itt... - Kinyílt a fürdőszoba ajtaja. - Mázlim, hogy most itt vagytok, ugye?
-Neked igen - morogta Castiel, mire belerúgtam. - Vagyis, khm, csak...
-Csak bújkáltatok előlem? - kérdezte Sally, egy szemöldökfelvonás kíséretében.
-Pontosan - vágta Castiel gondolkodás nélkül. Gondolom abban reménykedett, hogY Sally valami olyasmit mond, amit még mi is elhinnénk egy ilyen helyzetben, holott érezhető a levegőben a bújkálás szaga.
Ismét belerúgtam a sípcsontjába. - Dehogy Sally, csak tudod, az új dal - vicsorogtam rá. - Kell a harmónia.
-Ahham - bólintott. - Na, kifelé edzeni - ráncigált ki minket a fürdőszobájából, ahová belépve megsértettük a személyes jogait. Nem baj, megszokhatta már.
És másfél óra kínszemvedésnek néztünk elébe, mivel Sally megállapította, hogy másfél kilót híztunk, ami pont másféllel több, mint aminek lennie kéna, szóval annyi ideig fogunk edzeni, amennyit felszedtünk. Valamiért elment attól a kedvem, hogy az esti filmezéshez elfogyasszak egyes-egyedül egy zacskó chipset. Ki tudja miért.
Az új hetet kezdve, készen az új dallal, megszabadulva Sally-től és a sok nyomástól, Ron idegeskedésétől, na meg másfél kiló plusztól, be kell látnunk, fáradtan indítottunk. Pedig tudtuk, hogy menni minden vár még ránk, amihez szúkség lesz arra, hogy elevenek legyünk. Hogy felhozzak egy példát, ott volt a koncert, amit a dal debütálásának terveztek. Habár valóban, a tökéletes klip elkészítése miatt csak két hét múlvára tervezik, akkor is, mindent tökéltesre be kell gyakorolnunk. A mozdulatokat, a zenét, a ritmust, a fényeket, hkgy hol és mikor lesznek, na meg az őrjöngő rajongókra is figyelnünk kell, akik áhítatos szemmel fogják csodálni az új dupla dalunk első részének a kesz klipjét. Remélem, hogy olyat csinálnak,mamimvalóban illeni dog a dalhoz és a szöveghez is.
A szomorú reménytelen-szerelem dal... Az bekerült a fiókomba. Egyszer. Egyszer talán majd kiveszem onnan. Egyszer talán majd megmutatom Leila-nak és elmondom, neki, hogy ez a dal róla szól. Hogy megtudja mit éreztem akkor. Akkor, amikor még... Még mi? Amikor még nem szeretett? Miért vagyok én annya biztos abban, hogy valaha szeretni fog? Miért gondolok ilyeneket? Miért?
A suli monoton volt. Tanárok, tanulás, Leila hűvös tekintete, ami immár kezdett szokásos lenni, mintsem új, Castiel és nat panaszkodása, Sally fegyelmezése, hogy a héten nehogy megint csak másfél órányi edzéssel tudjuk leadni a felesleget -, amit Nat kihagyott, mert neki nem volt mit leadni -, és végig kaptuk a híreket Rontól, hogy hogy áll a klipp - azt mondta, hogy fantasztikusan, a jövőhétvégén (vagyis akkor, amikorra eredetileg is tervezték az egészet), már mehet is a koncert. És beleszoktam az unalmas hérköznapokba, ami kifejezetten zavart.
Változni akartam.
Vége az 5.fejezetnek
